Különleges volt a számomra. Ő testesítette meg a férfit. S bár nem éreztem még milyen az, ha birtokolja a testemet is, elég volt annyi, hogy birtokolta a lelkemet. Talán ennyivel is beértem volna. Talán a testiség csak vágyálom is maradhatott volna örökre. Egyszerűen úgy éreztem, az ő lelke az én lelkem másik fele. Valami csodálatos új világot mutatott meg nekem… Olyat, amelynek a létezéséről eddig nem is tudtam. Beszélgetett velem! Kíváncsi volt rám! Figyelte minden szavam, minden mozdulatom. Megtanított arra, hogy hogyan szeressem önmagam. Megtanította, hogy a járt utamat soha ne hagyjam el a járatlanért! Megtanította az érintés misztériumát. És tette mindezt olyan könnyedén, olyan súlytalanul és olyan hangtalanul, hogy észre sem vettem, ahogy a szívembe ette magát…
Ma már tudom, az ember akkor tud ennyire könnyed lenni a másikkal, ha soha nem ígér neki semmit. Akkor aztán mindent megtehet, mondhat a másiknak, mert az előtt a másik előtt az ő titkon áhított elérhetősége mindvégig elérhetetlen marad! Egy másik dimenzióban él, ahol számára, – ki előtt feltárták a földi paradicsom lehetőségét – mindvégig tabu marad. Hogy akkor mégis mi a jó benne? Az, hogy van! Hogy a nélkül is vakon rábízhatod magad, hogy tudod, sosem lesz a tiéd. És közben tisztában vagy vele, hogy akaratod ellenére nála van a szíved, elvitte magával örökre…
Fülöp Beáta
