Egy napon elhatároztam, hogy az elveszett boldogság nyomába eredek és megpróbálom visszaszerezni. Még mielőtt azonban továbbmennék, rögtön vissza kell kanyarodnom magához a boldogság fogalmához, annak természetéhez. Számomra a boldogság olyan, mint egy hatalmas gázzal töltött színes luftballon, amely telis tele van apró, konfettiszerű színes, fénylő papír fecnikkel, amelyek vibrálva keringenek a hatalmas luftballon belsejében, és minden egyes papír fecnin más-más természetű boldogság címszava szerepel. A lufi, amit elképzeltem, pont olyan, mint amilyeneket a búcsú forgatagában vásárolunk gyermekeinknek, s látva arcukon az örömöt, amit pontosan az említett színes micsoda vált ki, máris boldogok leszünk. Természetesen ez a boldogság is boldogság, hiszen a lufi belsejében az egyik cetlin pont ez a felirat szerepel: „gyermekeink öröme”. Most mégis inkább egy más természetű boldogságról mesélnék. Ennek a hatalmas légies buboréknak a belsejében cikázó megannyi szikrázó papírlapocska közül csak egyetlen egyről, mégpedig a szerelemhez fűződő boldogságról és annak kereséséről, hajszolásáról. Sokan talán azt vallják, a boldogság egy komplex érzés, és globálisan benne foglaltatik minden, s csakis úgy boldog igazán az ember, ha ennek az egésznek minden egyes kis szegmense a kedvére van, vagyis az élet minden területén egész és boldog. Úgy gondolom, az ember természetéből fakadóan, lehet részleteiben is boldog, noha maximalisták vagyunk, és minél többet és jobbat akarunk, az apróbb örömöknek mégsem tudunk, vagy csak nagyon kevesen örülni.
A boldogság fogalma annyira összetett, és oly mértékben szerteágazó, akár egy hatalmas tölgy koronája, amely az ég fölé magasodik, és oldalirányba is csak terjeszkedik, csak növekszik. Minden egyes ágacska egy nagyobb ágból sarjad, és e nagyobb ágból táplálkozva, felszívja annak tapasztalatait, és felfrissülve, megerősödve új ágként folytatja életét. Éppen úgy, ahogy a boldogság érzése is mindig megújulva találja meg az embert, mindig új utakat mutat meg, új színeket, új virágokat, új illatokat, hogy ismereteinket és tapasztalatainkat legyen alkalmunk bővíteni, ezáltal befogadóbbak legyünk az élet csodáira. Hiszen hányszor hallani olyan történeteket, hogy egy betegségből felgyógyult ember is átértékeli életét, és boldoggá teszi az életében az is, amit eddig észre sem vett, s amiről azt gondolta, hogy annyira apró, annyira jelentéktelen, hogy a boldogsághoz köze sincs?
Az Univerzum hatalmas, és mi túl aprók vagyunk benne. Megrémít sokunkat ez a hatalmasság, mert úgy érezzük, saját képességeink eltörpülnek mellette, erőnket kevésnek érezzük ahhoz, hogy bátrak merjünk lenni, hogy merjünk cselekedni a saját boldogságunk érdekében. És ez a hatalmas Univerzum is, csak úgy, mint a képzeletemben élő luftballon, tele van a boldogság apró színes virágaival, amelyek csak arra várnak, hogy csokorba szedjük őket és hazavigyük, hogy otthonunkat, életünket megszépítsük velük, hogy gyönyörködjünk bennük.
Amikor az ember elszakad valakitől az életben, akit szerelemmel, és erős szeretettel szeretett, úgy érzi oda a boldogsága is. Amikor akarva akaratlanul belekerül egy olyan helyzetbe, amelynek a vége csak is kudarc lehet, mert a számtalan keserű próbálkozás sem hozta meg gyümölcsét, és a vége csak az lett, hogy el kellett engednie a szeretett személyt, akihez még mindig erős érzelmi szálak fűzik, és akihez a kötődése még mindig nem szűnt meg, akkor az ember boldogtalan lesz, és ez az állapot további rossz állapotokat eredményez. És akkor megkezdődik az eszelős hajtóvadászat, az eredeti állapot visszaállításáért. Mert az ember önző, és saját önző természete nem hagyja, hogy elengedje végre azt, ami már többet nem hozza el számára a boldogság virágainak illatát és sokszínűségét, amiről, vagy akiről azt gondolta, hogy boldogságának kulcsa. De vajon képes–e az ember kontrollálni ilyen helyzetben saját cselekedeteit, vagy ész nélkül fut a falnak, mint a megsebzett bika az arénában, aki mást sem akar, csak kitörni szorult helyzetéből és elpusztítani mindent, ami az útjába áll?
Sokszor elgondolkodtam magamban, mi is a boldogság? Milyen az, boldognak lenni? Valós vagy vélt érzések kerítenek-e ilyenkor hatalmukba? Vagy csupán illúzió minden, ami akkor és ott pillanatokra elragad? És ha ránk talált, vajon mennyi ideig marad majd nálunk? Ezer meg ezer kérdés szaladt át az agyamon, de a szó mélyebb jelentésén mindig csak később gondolkodtam el. A boldogság állapotában soha. Mert ilyen az ember. Amikor boldog, egyszerűen csak átadja magát ennek a csodálatos érzésnek, megkapaszkodik benne, és csak szárnyal. Nem néz olyankor sehová, főleg nem lefelé, mert fél a tériszonytól, fél attól, hogy a szeme elé tárulkozó mélység félelemmel tölti majd el, fél attól, hogy amit lát, eszébe juttatja, hogy a magasból bármikor leeshet, és azzal megszűnik ez a magasztos érzés is. Ezt a félelmetes és mégis az egekbe emelő, csodálatos érzést mindenki megtapasztalja kivétel nélkül, mert az embereket Isten is azzal a céllal teremtette, hogy boldogok legyenek, és az élet – ha egészen egyszerűen akarok fogalmazni – maga a boldogság forrása.
Én sem voltam s vagyok kivétel ez alól. A boldogság oly sok formában megtalált már, s amikor nem éreztem, elgondolkodtam, vajon miért kapom én ezt most a sorstól? Miért nem maradhat a tudat a fejemben még hosszú ideig, hogy bátran világgá kürtölhessem: „Boldog vagyok!” Volt ilyen, de mindig csak rövid ideig tartott, s ilyenkor hagytam, hogy oda pöcköljön a sors keze, ahova csak akar. Beengedtem az élet megannyi örömét a lelkembe, és biztosan tudtam, hogy amitől boldognak érzem magam, azt kifelé én is sugárzom, és ezt mindenki látja rajtam. Ilyen helyzetekben éreztem mindig azt, hogy az egész világot a keblemre tudnám ölelni, mert olybá tűnt, szeret a világ, és én is szeretem őt. Összhang és egyensúly volt közöttünk, – az egész Univerzum és én köztem – amely elégedettséget és megnyugvást varázsolt mindennapjaimba. Pedig az életem egyik kis szegletét világította csak meg a Nap fénye…
Sokan hajlamosak a boldogságot egy lapon említeni a szerelemmel. Engem is foglalkoztatott a kérdés, vajon szerves részei-e egymásnak; boldogság és szerelem.
Amikor szerelmes az ember, tisztában van vele, hogy a szerelem mellett nem minden esetben áll majd szorosan a boldogság is. Legalábbis egyfolytában nem állhat mellette, mert akkor a szerelem is elveszítené méltóságát, sebezhetőségét, amitől pontosan olyan törékeny és féltenivaló, mint amilyen csak a szerelem tud lenni. A szerelmet akkor is érezhetjük valaki iránt, ha nem vagyunk boldogok, vagy történetesen boldogtalanok vagyunk. Megesik, hogy nem vagyunk boldogok, mert viszonzatlan a szerelmünk, nem vagyunk boldogok, mert bántottak minket, de ettől még mi szeretünk. Vagy nem vagyunk boldogok, mert úgy érezzük, nem szeretnek minket annyira, mint ahogy mi szeretünk, vagy, ahogy azt megérdemeljük. Aztán, ahogy tapasztalunk, ahogy beleöregszünk egy-egy szerelmi kapcsolatunkba, rájövünk és megtanuljuk, hogy vannak az életünkben olyan emberek, akik szeretnek bennünket, csak ezt egyszerűen nem tudják kimutatni. Megtapasztaljuk, hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de mi még sem érezzük teljesnek a szeretetüket. Aztán megtanuljuk, hogy ez még nem azt jelenti, hogy ezek az emberek nem szeretnek bennünket teljes szívükből. Mert minden egyes ember más-más lépcsőfokon áll az érzelmek palotájába vezető hosszú lépcsősoron, és ezért senki nem hibáztatható. Meg kell tanulnunk, hogy a saját boldogságunkért nem tehetjük felelőssé a másikat, mert ő is kizárólag a saját boldogságáért felelős.
Ma is azt vallom, ezerszer inkább éljem meg úgy a szeretetet valaki oldalán, hogy előtte halálos szerelemmel szerettem, mint valaki mellett úgy éljem le az életemet, hogy soha nem voltam belé szerelmes. Mert idővel, a szerelemből átalakult szeretettel is lehet az ember boldog! Hiszen minden valamirevaló kapcsolat alapja a szerelem!
De minden szerelem más és más, és minden új szerelem ismeretlen is. Amikor szerelembe esünk, felelősséggel vállalnunk kell, hogy bizony lesznek olyan óráink, napjaink, heteink, vagy akár hosszú hónapjaink, amikor fájni fog, amikor csalódottak és szomorúak leszünk miatta. De akkor is vállalnunk kell ezt, mert boldogtalanság nélkül nincs boldogság sem.
Minduntalan álmaink után futunk, felhőkbe zárt illúziókat kergetve, lepkehálóval szaladunk a virágos réten, abban reménykedve, hogy a színes pillangó képében felénk repülő boldogságot elkaphatjuk, hogy aztán üvegtábla mögé zárjuk és örökké gyönyörködjünk káprázatos színeiben. Olyan ez, mint amikor megszokjuk az éltető napsugarak cirógatását, amelyek a lelkünk legrejtettebb részeibe hatolnak. Olyankor mindig úgy gondoljuk, talán soha nem is jön el az ősz. Nem is lesz levélhullás, nem változik meg az ég színe sem. Amikor nyár van a szívünkben, nyár van a lelkünkben is. Boldogok vagyunk! De aztán észrevesszük egy augusztusi délután, hogy másképp süt a nap, más szögből. Nem az égbolt tetejéről szórja sugarait, sokkal lejjebb helyezkedik már el a horizonton. Ugyan érezzük még a Nap melegét, de a csillagokkal teli nyár vége már nem azt a meleget hozza el számunkra, mint két hónappal korábban. Akkor is felkúszik még a hőmérséklet harminc fok fölé, de reggel, mikor kimegyünk a kertbe, megcsípi bőrünket a hideg friss levegő, és az estéken is azt érezzük, fázunk, mert a szép nyárba – amit szívünkkel öröknek hittünk – beférkőzött a változás, annak vastörvényeivel, hiszen minden nyarat az ősz követ, és a változás szele rendszerint hideget hoz és borús napokat. Épp úgy, mint ahogy a boldogság sem tarthat örökké. Néha sötét köpönyegként borítja ránk felhőit, hogy aztán újra örülhessünk, ha kiderül az égbolt.
Sokan elkövetjük azt a hibát, ahogy azt én is tettem, hogy üldözőbe vesszük a felhők mögé bújt boldogságot, hogy előcsalogassuk a fényre. Mára már rájöttem, hogy a boldogság hervadó virág, s ha eljön az ideje, ez is, mint minden a természetben, elhal, köddé válik. Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy túl hosszú időt töltünk el a boldogság bezárt ajtaja előtt. Túl sok időt töltünk merengéssel, nosztalgiázással, reménykedéssel, időnként tehetetlen toporzékolással, mint a gyermekek, akik nem kapják meg, amit akarnak. Túl hosszú időt ahhoz, hogy észrevegyük a zárt ajtónk mellett található nyitott ajtókat, amelyek új utakat, új lehetőségeket kínálnak nekünk. De az ember makacsfajta, és ragaszkodik valami olyasmihez, ami már nincs. Valami olyanhoz, ami régmúlt idők idillikus illúziója csupán. Egy délibáb a forró aszfalton, amely időnként megcsillantja árnyképeit a látóhatárba veszett fáradt tekintetünknek, kihasználva a szenvedő lélek gyengeségeit és mohóságát, amely a boldogság után áhítozik, megalkudva, alárendelve annak.
Mára tudom, megtapasztaltam, hogy a boldogságot akarattal nem vonhatom magam mellé, mert ha így tenném, pontosan az tenne boldogtalanná, amitől a boldogságomat reméltem. Nagyobb öröm, ha ránk talál, amikor nem is számítunk rá. Lehet, hogy az elején nem vesszük észre, hogy ott áll tőlünk csak egy karnyújtásnyira, de a felismerés, amikor erre rájövünk, még boldogabbá tesz majd, mint az a boldogság, amely után epekedve vágyakoztunk, ami már elmúlt. Akkor lassan lekerül szemünkről a szemellenző, megszűnik a csőlátás, ami mintegy mereven tartotta nyakunkat, hogy más irányba ne is nézhessünk, szemünket le ne vehessük az egyetlen zárt ajtóról, reményeink kapujáról. Amikor végre elvesszük kezünket a bezárt ajtó jéghideg vaskilincséről, és őszinte érdeklődéssel fordulunk a nyitva álló ajtók felé, megszűnnek belső szorongásaink és félelmeink. Bemegyünk az egyik ajtón, s amikor bent vagyunk a teremben, megpillantjuk a hatalmas terített asztalt, amely roskadozik az étvágygerjesztő falatkáktól, a sokszínű, érett gyümölcstől, amelyek csábítóan hívogatnak, mint annak idején csábította a piros alma is Ádámot és Évát. Akkor úgy érezzük majd, kinyílik a világ, és kedvet érzünk magunkban valami új ízre. Akkor meg fogjuk látni, a régi már nem is tűnik olyan csábítónak, mint gondoltuk. Ráébredünk, hogy nem haltunk meg az eltűnt boldogságunkkal együtt! (Fülöp Beáta)
