Ziláltan, fékevesztetten érkezett, mégis úgy, mint aki tudja, végső állomása én vagyok! De az állomáson még sem tudott megállni… Talán túl nagy volt a lendület. Talán megijedt… Épp hogy csak lassított, aztán továbbrobogott…
Hát nem látott, nem vett észre engem, hogy ott állok, hogy rá várok?! Talán meg sem akart állni igazán… Talán. Elsüvített egy érzelem vonat mellettem… Magával ragadott, elsodort a szele, beleszédültem. Őrült táncot járt a szenvedély, míg közeledett felém, s mikor ideért, hirtelen átölelt, magához húzott, felkapott, megpörgetett és mire feleszméltem, s elhittem, hogy valóban megérintett, hogy valóban engem akar, már tovább is sietett.
A vonat elment… már csak a sűrű fekete por gomolyog mögötte… és én ottmaradtam magányosan a peron szélén… a szél tépázta ruhám foszlányokban, hajam kócosan… Remegő karjaimat lassan leeresztem… már a hangját sem hallom… Testemen még érzem érintését, orromban illatát, tenyeremben arcának melegét… Lassan a szél is elcsendesedik… Alázatos, csendes eső mossa majd a port, amit a vonat kavart.
S te ott ülsz a vonaton… és távolodsz tőlem… a SZERELEM… csupa nagybetűvel, mit öröknek hittem elment… Értetlenül, meredten nézek a semmibe, lényem akkor, ott megsemmisül… Fáradt szememből könnypatak mossa el a port, mit itt hagytál nekem…
…és már akkor tudtuk mindketten, hogy ez volt az igazi, az a megismételhetetlen végső állomás, amin az ember életében csak egyszer utazik keresztül…
