Fázik a csönd, vele reszket a félhomály. Hideg, nyirkos novemberi délután. Nyikorgó villamos sikolya hasítja ketté a ködöt a jeges váltók fölött. Csizmám talpa is odafagy, reszket az aszfalt is a lábnyomom alatt.
Várok rád…
S a percek óráknak tűnnek. De addig is, képzeletem melegedni hív, s a kandallód tüzénél képzelem magunkat. Érzem simogató érintésed, lüktető szívverésed, mely nemsokára együtt dobban enyémmel.
S egyszer csak a tejfehér ködből messziről felsejlik sziluetted.
Végre!
Olvad a jég… már nem fázom!
Várva várt melegség költözik szívembe, hogy egyre közelgő alakodat látom.
F.B.
