Bea B-Irodalma – Egy kávéházi történet margójára
2013 november 7. | Szerző: Fülöp Beáta Privát |
– Könnyes a szemed!
– Ne haragudj. Szomorú vagyok. Őrülten szomorú. Mostanában gyakran van ez így.
– Mi bánt? Talán segíthetek…
– Nem tudom, hogyan tudnál… Annyi minden bánt mostanában. Tudod, mikor érzed, hogy nincs rendben körülötted semmi. Amikor azt érzed, boldognak kéne lenned, de még sem vagy az.
– Ismerem az érzést.
– Nem tudom, hogy ismered –e. Olyan különbözőek vagyunk. S mindegyikünk máshogyan érez, mindegyikünk más-más mértékben sebezhető. Ami az egyiknek fáj, lehet, hogy a másiknak meg sem kottyan.
– Hidd el, ismerem!
– Ha te mondod…
– Figyelek rád!
– Tudod, mind szerettek. Sőt, volt, aki egyenesen imádott… Mind ezt mondták… Utólag. Most mégis hol vannak ezek a „nagy” szerelmek?
– Kérlek, ne nosztalgiázz! Hisz gyönyörű vagy!
– Jól esik, hogy ezt mondod. Szóval, én is szerettem. Volt, hogy mindenek felett szerettem. Az érzéseimnek rendeltem alá a környezetemet, mindent. A józanész helyet sem kapott. Olyankor az ember mindent akar a másikból. Mindent és gátlások nélkül. Olyan könnyűnek és legyőzhetetlennek éreztem magam! Megingathatatlannak!
– Olyankor boldog voltál, igaz?
– Azt hittem. Pillanatokra biztosan éreztem is a boldogság lágyan simogató érintését, de tudod, már akkor, abban a pillanatban elfogott valami féltő szorongás a múlandó után, mintha megidéztem volna boldogságom múlását, mintha siettettem volna. Pedig, dehogyis akartam hogy elszaladjon tőlem.
– Amikor boldog voltál, szerettél és szerettek?
– Hát te még nem érezted ezt? Persze, szerettem és szerettek. Tán túlságosan is. Ez is rémíti az embert időnként, mert megijed. Fél az elkötelezettségtől, de attól, hogy elveszítheti a másikat, mindig sokkal jobban fél. Aztán valamelyik félelméből adódóan mégis elveszíti, akit a legjobban szeretett. Pokoli ez a felismerés.
– Igen, így van ez… Nézd csak, itt a habos kávé, és még egy sütit is adtak hozzá. Edd meg gyorsan! Az enyémet is megeheted, tessék!
– Köszönöm. Ezek az élet apró örömei.
– Ne gondold! Van azért más is!
– Amikor el vagy keseredve, csak a szomorúságot érzed, mások is észreveszik rajtad! Például, megfigyeltem már: amikor minden rendben körülöttem, amikor szeretek és szeretnek, akkor úgy érzem, szinte szeret az egész világ! Úgy mész ki az utcára, olyan magabiztosan, hogy akkor sem buknál el, ha óriás sziklákat görgetnének az utadba. Az érzés teszi veled, hogy viselkedsz, hogy magabiztosan lépdelsz az úton, és még mosolyogsz is néha, és ezt észreveszik! Amikor van valakim, és boldognak érzem magam, más is észrevesz. Sugárzom magamból az érzelmeket a külvilágra, mint valami fényszóró a sötét éjszakában az elhagyott utcára. Érted?
– Igen, értem. Nyugodj meg, kérlek! A szerelem úgyis mindig elmúlik.
– Nem feltétlenül. De lehet, hogy igazad van, és egyszer tényleg elmúlik. Tudod, sokat gondolkodtam azon, hogy miért alakult így a sorsom. Én csak saját szeretetem mértékét ismerem, az övéket nem. Egy kapcsolatban valahogy mindig úgy alakul, hogy az egyik jobban szeret. És aki jobban szeret, az jobban is szenved. Álltam én már ezen, és azon az oldalon is. Amikor sírsz, könyörögsz, hogy figyeljenek oda rád, hogy a te érdekeidet is vegyék figyelembe, ne csak a sajátjukat, hogy próbálják magukat az én helyzetembe képzelni, mind inkább csak elmenekül. Mert az emberek félnek a problémáktól, ahelyett, hogy együtt szembenéznének velük. Egyedül hagyják a másikat, hadd harcoljon. De az a szerencsétlen egyedül nem képes egy egész csatát megvívni a szerelemért, a harmóniáért! Ahhoz ketten kellenek! És mindez addig folytatódik így, amíg rá nem ébredsz, hogy hiába teszed ki a lelked, hiába vagy jó szerető, jó feleség, jó anya, jó társ, csak használnak…s te pedig, csak elhasználódsz…
– Használnak? De hát hogy érted ezt?
– Abszolút jó és rossz értelemben. Egy nő akkor jó, ha mindenben jó. A férfiak azt szeretik, ha egy személyben vagy az anyjuk, aki gyámolítja őket, a társuk, akire mindenben számíthatnak, és a kurvájuk, akit pajzán ötleteikkel bombázhatnak, és ha ezen a vizsgán átmész, te leszel az eszményi nő, akire mindig is vágytak.
– De hisz akkor ezzel minden rendben. Nem?
– Korántsem. Ez a szerep, szórakoztató ugyan, de egy idő után kiégsz benne. Biztonságra vágysz. Már sokkal nagyobb biztonságra, mint eddig bármikor. Mert érzed, hogy amit az élettől eddig kaptál, csak piszkos játék volt, mert annak vették, és így te is kénytelen voltál játszani benne, mint valami tedd ide-tedd oda rongybaba. Egy baba voltál, akit használat után bevágtak a sarokba, de a lelkeddel senki nem foglalkozott… Én nem akarok megporosodni a sarokban! Én szeretni akarok, és azt akarom, hogy engem is szeressenek! Tisztelni, felnézni akarok arra az emberre, akit szeretek, és arra vágyom, hogy engem is tiszteljenek! Felelősséggel akarok valakihez tartozni! És ezt várom a másiktól is, akit a szívembe engedek.
– Mindenkinek ez a célja.
– Ez lenne… Azt mondják. De nem akarok általánosítani. Bizonyára vannak mások, akik máshogyan gondolják, és ebből fakadóan másképp is cselekszenek. Ismeretlenül is tisztelem ezeket az embereket. De a lényeg mindig az időzítésen múlik. Azon nagyon elcsúszhatnak végtelennek hitt szerelmek is, egymásnak rendelt emberek más-más vágányokra kényszerülhetnek, csak, mert rossz volt az időzítés. Az a pillanat, ami elment, nem jön többé vissza!
– Csak hallgatlak… Mennyi keserűség és fájdalom van benned…
– Tudod, volt, aki csak hangoztatta, hogy mennyire szeret, de tenni érte nem tett semmit. Volt, aki nem mondott semmit, de éreztette hol így, hol úgy, hogy érez. Volt, aki se nem mondta, se nem éreztette, csak akart. Ezekkel az emberekkel soha nem is foglalkoztam. De tudod, mi lenne az igazi?
– Igen, sejtem.
– Ha végre lenne olyan, aki kimondja, és érezteti is velem. A kimondott szavaknak ereje van! Aki nem várja meg az utolsó pillanat utáni pillanatot, amikor már nem lehet helyrehozni semmit. Aki akkor cselekszik, amikor a tűz ég, lobog, amikor szeret, imád, és elég a másik karjaiban, amikor érzi, hogy a másik jelenléte erőt ad mindenhez! Soha nem szabad megvárni, hogy egy ilyen helyzetben két ember forró kapcsolata közönnyé váljon a döntésképtelen várakozás határán, mert az elvesztegetett idő, amit a másik mellett, de mégis a másik nélkül tölt el, csak lelki kielégületlenséget és sivárságot hoz. A szerelmet éltetni kell, hogy éljen, a tűzre raknia kell mind két félnek, hogy a lehető legtovább lobogjon, és hogy a lehető legtovább melegedhessünk mellette! Hiszek ebben, bár még soha nem volt benne részem.
– Sokan azt sem tudják, mit akarnak! Ehhez is megfelelő érettség kell!
– Érettség… Hm. Az ember, lehet, hogy soha nem lesz elég érett egész élete során. Erre nem szabad várni! Hiszen folyamatosan érünk. S ebben a folyamatban kell észrevenni a lehetőséget és megragadni az alkalmat, mert minden, ami jött, el is megy, mint ahogy a gyorsvonat hagyja el az egyik települést a másik után. Észnél kell lennünk! Ha le akarunk róla szállni az egyik állomáson, fel kell állnunk a kényelmes ülésünkből, ki kell mennünk a kocsiból, és amikor a vonat megáll, ki kell nyitnunk az ajtót. Csak akkor érkezhetünk meg oda, ahova szeretnénk!
F.B.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: